Napjainkban a musical, mint film műfaj, elég nehéz helyzetben van. A musicalek, illetve a zenés filmek a hangosfilm megjelenésével jelentek meg és fénykorukat élték 1927-től (A dzsesszénekes, az első hangosfilm) a II. világháborúig. A háború után elég rendesen átalakult a nézőközönség és megjelent a televízió, a híradó kiszorult a mozikból és a házakba költözött. Rengeteg autósmozi alakult és már nem a felnőttek, a szülők jártak a mozikba, hanem a fiatal generáció, a tinik, így más műfajok kerültek előtérbe, például az exploitation horrorok, a melodrámák, történelmi filmek. Bár a musical, teljesen háttérbe szorult, a zenés filmek még élték világuk, hála a rock & roll-nak és Elvisnek. A filmműfajok nagyon ritkán halnak, ki bár előfordul például a hang miatt szűnt meg a burlesk. A musical valószínűleg örök és jól állja a sarat, és mindig akadnak gyöngyszemek, amik felfrissítik a műfajt ilyen volt a Hair, a Hegedűs a háztetőn, a Chicago, a Moulin Rouge! vagy a Nyomorultak. Nos a La La Land is idesorolható, ami valószínűleg a legnépszerűbb és legkedveltebb filmje lett a 2016-os évnek. De vajon mi a sikerének titka, hogy tud egy musical ennyire szárnyalni a képregény, remake, reboot, folytatás dömping közepett?
Először is a műfaji sajátosságai kell számon venni. A La La Land képviseli több musical műfaj sajátosságait. Megtartja a klasszikus musical (A II. világháború előtti musicalek) konzervatív szerelmi szálát. A főszereplők szerelme a dalokban, az énekekben, a táncokban teljesül be. Persze sokkal szabadabb, mint a háború előtt, de akkor elég erős cenzúra volt és még a csók is szinte megengedhetetlen volt a képernyőn, ezért kellett táncolni, mert egy tánccal átlehet adni minden érzelmet, tüzet, vágyat, mint a La La Land záró jelenetében mikor Sebastian elzongorázza szerelmüket, ott is egy táncban mesélik el közös történetüket. Másodrészt ez egy backstage musical, ami szerintem a sikerének az egyik titka. Ez a musical egyik legrégebbi alműfaja, ahol a zenés betétek nagyrésze nem a tipikus musical jelenetek, amikor a cselekmény hirtelen átalakul egy közös éneklős táncba és a film átlép a műfaj adta fiktív világába. A backstage musical, mint neve is mutatja, arról szól, hogy a dalolászás nagyrésze próbákon, fellépeseken történik és így sokkal befogadhatóbbak, életszerűbbek. Bár a La La Land hordozza magában a klasszikus betéteket például, a legelső jelenet a sztrádán vagy mikor a város fölött énekelnek és szteppelnek, de a dalok jó része zongora mellet történik koncerteken, bárokban, amelyeket nézve a mai néző sokkal kényelmesebben érezheti magát. Harmadrészt ez egy meta-musical, ami azt jelenti, hogy elég erősen reflektál a műfaj történetére, vagy magára a filmművészetre. Nem véletlenül, a film két fő témája a jazz és a színészet, de leginkább a jazz. Rengeteg a vizuális utalás, más musicalekre, illetve a filmtörténetre, például a bár fala, ahol Seb először játszik tele van híres filmes alakokkal, vagy az utolsó jelenet, ahol a két főszereplő eltáncolja szerelmüket, az egyben egy tánc a híres musicalek történelmében is.
A La La Land két olyan „jelenséggel”, vagy inkább művészettel foglalkozik, ami sajnos ma már, „kihalóban”, vagy nagyon háttérbe van szorulva, ez a Jazz és a színház. Valószínűleg nem fenyegeti őket annyira a kihalás, de az biztos, hogy mindakettő rengeteget vesztett a népszerűségből és már csak nagyon kis közönségük és művelőjük maradt fénykorukhoz képest. A film a jazznek a free jazz vagy pure jazz műfajára koncentrál. Ez a műfaj, már elég modernnek számít a jazzen belül, egy fellazult, hagyománybontó, szinte teljesen kötetlen zenéről van szó. A jazznek mindig is az alapja volt az improvizáció és a filmben ez is kerül megjelenítésre, egy zenés bemutató keretében. Egy banda fellépését látjuk, ahol a zenészek egymás játékára reagálnak, érzésből folytatják azokat, amit a szívük diktál. A filmben megjelenik egy szembeállítás a pure jazz és egy teljes modern elektronikus stílus között. Ez az összeütközés nem nevezhető teljesen objektívnak, mert egyértelműen érződik, hogy a főszereplő által éltetett tiszta jazz a műfajmeghatározó és ez az új vonal teljesen hiteltelen és semmi köze az eredeti eszméknek. Ezzel lehet egyetérteni vagy nem, de elhangzik egy kulcsmondat a két műfaj pártolója közt, miszerint a pure jazznek vagy eleve a jazznek nincs jövője és ki fog halni, mivel semmilyen nyitást nem tesz a fiatal generációk felé ezért nem lesz, aki tovább művelje a jazzt. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jazz közeledne a végéhez, de mindenképp túl van a csillogáson és a virágzáson, viszont egy ilyen mozgalom, teljesen átalakíthatná mind a művelők, mind a hallgatók táborát. Az biztos, hogy az elektronikus zene teljesen távol áll a jazztől és felmerülhet a gondolat, hogy egy ekkora reform egyenlő lenne-e a kihalással, mert teljesen átalakítja mind a hangszerek felállását, mind az eszmélyét.
Egy ügyes párhozamot sikerült vonnia, a készítőknek a jazz és a színház között. Nemcsak a jelenlegi helyzetükben található ez meg, hanem a színjátszás és a zenélés között is. Hiszen a főhősnő csak azután tudott szerepet szerezni miután megismerte a jazz eszmélyét és azt használta föl a színészi játékában. A jazz érzelmeket, történeteket mesél el, ugyanezt tette Mia a meghallgatáson, elmesélt egy történetet, ami a szívéből jött és ezzel megszerezte azt a szerepet, amivel később befutott színésznő lett. Korábbi kijelentésemre visszatérve, mi szerint a film leginkább a jazzről szól, itt nyeri el igazi értelmét, mert a színészetes szálban nincsen mondanivaló, nincs tartalom, nincs állásfoglalás és a megjelenése sem a színészet mellett van, hanem sokkal inkább csak a jazzt szolgálja ki és annak ad egy újabb löketet.
A film másik nagy bravúrja a befejezés, ami nagyon ízlésesre sikeredett. Elhagyja a klasszikus értelemben vett happy endet és így egy teljesen más értelmet nyer a film befejezése. A végén Mia és Seb kapcsolata egy teljesen új szintre emelkedik és egy fontos üzenetet közvetít, miszerint nem a vég számít, hanem a megtett út. A szerelmük története, az a kaland, amin együtt mentek keresztül és az ő sorsuk nem az volt, hogy együtt öregedjenek meg, hanem hogy álmaikat egymás által valósítsák meg, amibe nem fért volna bele a romkomok szokásos kibékülős, egymásra borulása. Mert sokkal többet mond ez a befejezés a szerelemről, mint a klasszikus happy end, hiszen ez a vég egy örök szerelemről beszél, amelyik egy életen át tart, még ha nem is egymás mellet, akkor is egy olyan helyet szereztek egymás szívében, ami az egész életükben végig fogja őket kísérni. Egy újabb példa a lemondásról, ami sokkal nagyobb törődést sugall, mintha eldobtak volna mindent egy olyan életért, amiben nem marad hely a másik szerelmüknek a jazznek és a színészetnek.
Végezetül a La La Land egy kiváló esete a szórakoztatás mesterfokának. Egyszerre szolgálja ki a laikus, szórakozni vágyót és a tartalmat, profizmust kereső szakmát. Építően mesél a jazzről és kiválóan népszerűsíti azt és diskurzust indít a jelenlegi helyzetével kapcsolatban. A musicallel, mint műfajjal is ezt teszi, hiszen eleget változtat ahhoz, hogy az átlag néző is élvezni tudja, de ugyanakkor megtartja a műfaj alapvető sajátosságait. Egyértelműen ez a film volt a 2016-os év legnagyobb durranása, Hollywood többszörösen felülmúlta önmagát, hiszen egy ilyen kaliberű filmre senki nem számított a stúdiófilmek világából.
Vincent Vend
