Egy évtized alatt számtalan kiváló film készül, legyen az a ’40-es évek, mikor először láthatták a szerencsések a Diktátort, a Casablancát, az Aranypolgárt vagy a 2000-es évek a Nem vénnek való vidékkel, a Vérző olajjal vagy az Amélievel. Egy dolog biztosan elmondható! 60 év különbségével is, de  ugyanannyira szeretjük ezeket a filmeket, függetlenül attól, hogy az egyikben egy bohókás bajszos fazon megebédeli a cipőjét a másikban meg egy maszkos igazságosztó menti meg a városát egy bohóctól.

Ebben a visszatérő rovatunkban végigmegyünk a legjobb, a legfontosabb vagy az általunk leginkább favorizált alkotásokon az 1950-es évektől kezdődően, hogy meghozzuk a kedvet néhány régebbi gyöngyszem megnézésére (vagy jobb esetben újranézésére). 

Az első állomásunk az ’50-es évek. Rengeteg kivételes filmet datálunk erre az időintervallumra. Még ha a hidegháború elmélyülése végett egy sötétebb időszakról van szó, a filmkészítés terén ez egy kivételesen gazdag időszak volt. Minden második évre jutott egy párját ritkító film. Csak pár a sok közül, a teljesség hiánya nélkül:(Mondanunk sem kell, hogy az alábbiakat is meleg szívvel ajánljuk.)

• Van, aki forrón szereti (1959)
• Híd a Kwai folyón (1957)
• Szédülés (1958)
• Tizenkét dühös ember (1957)
• Ben Hur (1959)
• A hét szamuráj (1954)
• Ének az esőben (1952)
• Észak-északnyugat (1959)
• A hetedik pecsét (1957)

Lehetne még folytatni a sort, de a számunkra leginkább ’50-es évekbeli film az a Cornell Woolrich novellája alapján készült, 1954-ben bemutatott Alfred Hitchcock mestermű, a Hátsó ablak (Rear Window).

Nothing has caused the human race so much trouble as intelligence.

A történet szerint L. B. Jefferies, egy sikeres fényképész, aki egy szerencsétlen baleset miatt, törött lábbal tengeti az unalmas mindennapjait a 4 fal közé zárva, türelmetlenül várva felépülését. A férfi jobb híján avval múlatja az idejét, hogy New York-i bérházának ablakából a szomszédai mindennapi életének mozzanatait követi figyelemmel. A házak ablakaiból egy-egy rövid történetet ismerhetünk meg a nyüzsgő szomszédság életéből. Az egyik ablakban láthatjuk, ahogy egy fiatal táncosnő gyakorol, a másikban egy zongorista írja következő művét, a harmadikban egy hajadon nő tengeti magányos mindennapjait, a negyedikben egy ifjú pár turbékol, az ötödikben pedig egy gyilkosság történik. A férfinek ugyan nincs semmi bizonyítéka, hogy a házaló ügynök szomszédja végzett volna a beteg feleségével, de Jefferiesnek egy idő után gyanús lesz a szomszédja viselkedése és annak feleségének eltűnésének körülménye. Néhány álmatlan éjszaka után barátnőjével, ápolójával és detektív barátjával próbálják felgöngyölíteni ezt a különös ügyet.
Hitchcock mestere a feszültségkeltésnek, ez ebben a filmben sincs másképp. Még úgy sem, hogy A Kötél című filmjéhez hasonlóan, itt is csak egy helyszínről szemléljük az eseményeket, még ha itt a szomszédba is átlátunk. A mester legkiválóbb filmje, mely a Legjobb rendezőnek, Legjobb operatőrnek és a Legjobb forgatókönyvnek járó jelölést is megkapta. Ez a James Stewart és Grace Kelly igéző játékával fűszerezett bűnügyi thriller a mai napig egy kiváló kikapcsolódást nyújtó többször nézős film.  A felépített New York-i bérház az udvarral páratlan hangulatú és nem utolsó sorban tökéletes képet ad az 50-es évek Nagy almájáról. Ha valaki érdeklődik a régebbi filmek iránt, akkor az időutazást evvel a filmmel kezdje. Ajánljuk Visszanézésre azoknak, akik nem bírják ki egy sötét utcán sétálva, hogy ne nézzenek be egy redőnytelen, kivilágított ablakokon.

Mediterrán forróság, hatalmas villa, medence, félig begombolt lenvászon ingek, olasz kulinária orgazmusig, a végletekig fokozott szexuális feszültség négy ember között...szóval minden adott egy túlfűtött szerelmi drámához. Napszemcsiket föl és nézzük is vissza, ahogy Tilda Swinton nem úgy néz ki mint egy vámpír, Ralph Finnes mindenkit az őrületbe kerget, Dakota Johnson pedig szexibb, mint valaha.

Az A Bigger Splash Luca Guadagnino, olasz rendező, itthon idén júniusban bemutatott szerelmi drámája. A film egy nagyon stílusos újragondolása az 1969-es La Piscine (The Swimming Pool) című drámának, nem véletlen, itt is a medence körül csapódnak egymásnak az indulatok és örvénylenek a vonzalmak.

Egy Szicília partjaihoz közel fekvő kis szigetecskén, Pantellerián lábadozik hangszálműtétje után Marianne (Tilda Swinton), a rocksztár énekesnő. Itt bújkálnak a világ elől dokumentumfilmes, nála jóval fiatalabb szeretőjével, Paul-lal. Mindketten épp egy midlife-crisis közepén vannak, úgyhogy rájuk fér a kikapcsolódás. A falutól távol eső villájukban egész nap meztelenül mászkálnak, napoznak és körbedugják a házat, ám váratlanul beállít Harry (Ralph Finnes), Marianne volt pasija, hogy meglátogassa őket. Mint később kiderül azzal a szándékkal, hogy visszahódítsa volt szeretőjét. Lolita-like lányát is magával hozza, akiről egy éve tudta meg, hogy tulajdonképpen a lánya.

Egy darabig mindenki jól kijön egymással, habár érezzük azt a kis kellemetlen egymást kerülgetést a hirtelen jött vendégek miatt. Harry az a fajta ember, aki mindig a társaság középpontjában akar lenni. Először még mindenkinek nagyon szórakoztató a jelenség, a vicces történetek, meg a féktelen pörgés, de szép lassan kezd sok lenni. Ő az a személyiség, akinek mindig jobb storyja van a tiédnél, nem hagy szóhoz jutni, mindenre rákontrázik, egyszerűen rád telepszik és megfolyt. A végén már egy jégcsákánnyal akarnád kettéhasítani a fejét, de még abból is kidumálná magát. Ralph Finnes az utolsó cseppig kifacsar minden lehetőséget a szerepből, zseniálisan hozza ezt a kiállhatatlan, nárcisztikus alakot. Nagyon szórakoztató nézni, ahogy tombol, de eljön a pillanat, amikor mindenki könyörög, hogy most fogja már be a pofáját. Paul, Marianne új pasija, aki egy nyugis, kicsit visszahúzódó ember, és Harry között kezd megfeszülni a húr. Harry közben egyfolytában flörtöl Marianne-el, a kis Lolita pedig szemtelenül nyomul Paulra, aki egyre kevésbé képes ellenállni. A szexuális és úgy minden fajta feszültség a tetőfokára hág és mi csak várjuk, hogy mikor robban a bomba...

A film látványvilága engem lenyűgözött. Guadagnio nagy mestere a vizuális hangulat megteremtésének és ezt itt is zseniálisan csinálja. A film szinte minden képét kiakaszthatnánk bekereteztetve a nappaliba. Sok arc-közeli felvétel van, amikor a szereplők a kamerába néznek párbeszéd közben, ettől az egész jelenet még intimebb lesz. Szinte érezzük a forróságot a bőrünkön és a narancsfák illatát, miközben nézzük az udvart, meg a tájat bemutató képeket. Ami nekem nagyon bejött még, hogy a kajákra mindig szép lassan rázummolt a kamera, ami nagyon guszta volt. Éhes is lettem tőle...

A színészi játékok szintén kiemelkedőek voltak. Nyilván Ralph Finnes viszi a pálmát, aki brilírozik. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nem is kellett színészkednie, Harry és ő egy és ugyan az a személy. Akár így van akár nem, nagyon jó volt ilyen energikus szerepben látni, pörgött, mint állat egész végig. Tilda Swintontól engem mindig kirázott a hideg, nagyon creepyn tud kinézni, de ebben a filmben nagyon szép volt. Annak ellenére, hogy fél oldalnál nem volt több szövege (hangszálműtét ugye...), nagyot alakít, nem is kellett beszélnie, hogy hajszál pontosan értsük minden mozzanatát. Számomra a legnagyobb meglepetés Dakota Johnson volt, aki Jézus Krisztus tud színészkedni?!?! Azt eddig is tudtuk, hogy fadarabot jól alakít, de itt vagy ezerszer vonzóbb és szexibb, mint a Szürke hétköznapokban. Egyszerűen forr körülötte a levegő, még szerencse, hogy a jelenetek többségében nincs túlöltözve.

A sok jó között legyen valami rossz is, a film lezárása szerintem nagyon elvarratlan és egy nagy hiányérzetet hagyott bennem. Az a sok feszültség és energia, amit gyönyörűen fölépítettek bennünk csak úgy elvész a semmibe. Kicsit olyan érzés volt kijönni a teremből, mint amikor felhúzol egy íjat nyíl nélkül, lősz és rohadtul fáj utána a karod...rég jött ki belőlem ilyen szép hasonlat az energiaátadásra. Összességében azonban nagyon élveztem a filmet, az európai mozi egy újabb kis gyöngyszeme. 

Annak ajánlanám, aki:

• tud úszni
• szereti a bort és az olasz konyhát
• ellen tud állni a kísértéseknek